XIV

Carpenter naplemente előtt egy vagy két órával érhetett az Oak Wood temetőbe. Miután leparkolt a kisteherautóval a Hatvanhetedik utca sarkára, sietősen, már-már futva indult el befelé. A hely szinte jobban hasonlított egy vadonban lévő parkra, mint egy temetőre. Lugasok és tavak kölcsönöztek neki temetőben ritkán látott természetességet. Korábbi látogatásai során Carpenter még állatokat is látott – nyulakat, rókákat, ilyesmit – a megszentelt földön. Most két kemény hóvihar után Oak Woodot fehér lepel fedte. A második hóvihar után, úgy tűnt, a személyzet nem tudott egy-két főösvénynél többet kikaparni. Carpenter azt választotta, amelyik látszólag a legközelebb vitt a Sforza-mauzóleumhoz. Big Bill Thompson obeliszkje, aki Carpenter maffiaévei alatt Chicago legendásan korrupt főpolgármestere volt, a sírbolt közelében állt, könnyű támpontként szolgálva neki. De anélkül is megtalálta volna Annabelle Sforza sírboltját még álmában is – ha egyáltalán aludt volna még. Az Annabelle halála óta eltelt hónapok során gyakran tért vissza Oak Woodba, valami mindig visszaszólította ide, hogy csak a mauzóleuma előtt álljon, néha órákat is egyfolytában. Az, hogy közel volt a testéhez és a kalapácshoz, erővel töltötte el. Azonkívül, hogy az élők alantas érzelmeiből – harag, fájdalom, félelem – táplálkozott, ez volt az egyetlen módszer, ahogy Carpenter vissza tudta nyerni az erejét, hogy megtartsa a testét. Leszámítva persze a borotvát.

Még úgy is, hogy a hó sok sírkövet elrejtett, Carpenter számos szarkofág alakú emlékművet fel vélt fedezni. Népszerűek voltak az Oak Wood gazdagabb részein, nem mintha eddig belegondolt volna úgy igazán. Most, hogy élénken élt még benne a találkozása a kurva unokájával, Egyiptom járt az eszében. Az egyiptomiakat nagyon foglalkoztatta a halál. És a múmiák, akiket megőriztek az örökkévalóságnak, igaz? Igen, látott némi logikát Nicholas Sforza töredezett beszámolóiban. Az volt a kérdés: mi volt ez az „Élet Varázslata”, és hogy csináltak vele egy maffiózó biztonságtechnikai tanácsadóból örökké élő múmiát? A kis buzi ellenkezése dacára Carpenter úgy érezte, annak a „Szív”-nek lehet hozzá valami köze. Emlékezett a hatalmas aurára, amely sugárzott belőle, és ahogy akkor azt gondolta, talán valamiféle erőforrás, egy akkumulátor. Igen, talán így csinálta a kölyök. Mint ahogyan Carpenternek szüksége volt a kalapácsára, Nicholas Sforzának talán a „Szív” kellett. De miért volt Egyiptom fontos? Bár ne halt volna meg akkor a kis szarházi! Mindegy, ugyanott volt; Újra el kell kapnia, és kiszedni belőle az egészet.

De először a kalapács, és az ereje visszaszerzése. Carpenter érezte, hogy a horgonya egyre erősebben húzza, ahogy közeledik a mauzóleumhoz. Szólította, dala elnyomta a susogó borotvát.

Az ösvény elkanyarodott a kriptától ötvenméternyire. Carpenter belegázolt a térdig érő hóba, a mauzóleum felé, amit az emlékeiben sokkal részletesebben megőrzött, mint ahogyan az oszló szeme most kivehette volna. A Sforza-kripta széles, nyugati fekvésű gránittömb volt, a bejárata mellett két félkör alakú szárnnyal. A gránitszárnyak takarása elszigeteltebb érzést kölcsönzött a látogatónak. Két alacsony lépcső vezetett el a két zömök oszlop között a mauzóleum rézszínű ajtajáig. A gondnokoknak szép summát fizettek azért, hogy a fémet ne hagyják oxidálódni. Az ajtók ragyogtak a lemenő nap fényében, a felszínükön halványzöld szennyeződés. A „SFORZA” név volt a szemöldökfába faragva, felette díszes kereszt meredezett. Carpenter a szűz hóban vánszorgott a kripta felé. Megállt, és gyűlölte magát, amiért gyönyörűnek találta Annabelle nyughelyét. Aztán feltört benne a régi harag, és elárulásának az emléke erőt adott neki. Még elgyengült állapotában is elég erős volt, hogy betörje a zárat. A rézajtók rázkódva kinyíltak, és a beszállingózó hó vékonyan kezdte elfedni a padlót.

Nem volt sok hely a kriptában, csak annyi, hogy egy koporsót be lehessen lavírozni a szemben lévő falon elhelyezkedő rekeszek egyikébe. Carpenter kívülről tudta az összes nevet; a lakók közül kettőt ő maga juttatott ide. A fölső kettőben Antonio és Carlotta Sforza nyugodott, Annabelle férjének a rokonai (régen meghaltak már, de Carpenter vélekedése szerint csak a halott Sforza volt a jó Sforza). Az alsó kettőt Peter és Therese Sforza foglalta el, Annabelle fia és mostohalánya (az ő munkái). A bal középső táblán Gianni Sforza állt, más néven Johnny the Stick, a köcsög, aki azt állította, hogy a barátja, és aki ott állt végig mellette, miközben végeztek vele; a szarházi, aki utána lecsapott, és elvette feleségül Carpenter élete nagy szerelmét. Bár szerette volna, ha ő okozza Johnny halálát, Carpenternek be kellett érnie azzal, hogy a hülye fasz költői véget ért, amikor kiherélték, miután megtalálták egy feltörekvő ember kiskorú lányával.

Carpenter a többire egy pillantásnál nem fordított több időt; a figyelmét a jobb oldali középső rekesz kötötte le, Annabelle Sforza végső nyughelye. A jobb keze már a borotvával szabdalta a táblát, hogy kiszabadítsa Annabelle-t, amikor ráeszmélt, mit is csinál.

– Az istenit! – motyogta, és megpróbálta visszahúzni a kezét. A rossz bal kezére – egy faszkalap felrobbantotta a pisztolyt, amit tartott – is szüksége volt, hogy el tudja rángatni a jobbját a kőtől. Egy darab márvány esett a padlóra tompa kongással. Összeszorította a fogát az erőfeszítéstől, ahogy összecsukta a borotvát és eltette a zsebébe. Túlságosan segítőkésznek bizonyult, és ez Carpenternek cseppet sem tetszett.

Már az, hogy a kalapács, és a kurva hullája közelében volt, erőt adott neki. Nem tudta, hogy elég erős-e ahhoz, hogy egyedül lehúzza a márványt, de abban biztos volt, hogy nem használja a zsebéből hívogató feketeséget. Előrelépett a kripta lapjáig, és megrökönyödve nézte, ahogy a borotva újra a kezében terem, és újra lesújt a márványra. Átkozódott, a roncs test, amelyet viselt, rázkódott a kétségbeeséstől, ami a hatalmába kerítette. Erőfeszítésében felkiáltott, és elrántotta magát, majd jó öt percig viaskodott a borotvával, mire vissza tudta zárni, és a zsebébe csúsztatni. Ha tudta volna, messzire hajítja, de tudta, hogy ehhez nincs elég ereje. Túl sokat csepegtetett belé sötét erejéből; már a része volt, és nem tudott megszabadulni tőle. Legalábbis az adott pillanatban.

Rászánt még pár percet, hogy megbizonyosodjon róla, ura önmagának, mielőtt újra odalépett a kripta lapjához. A márvány nagy része már le lett faragva, így a többit könnyen meg tudta ragadni és le tudta törni. Hagyta, hogy a kő a mauzóleum padlójára essen, és maga felé húzta a koporsót. Félig kihúzta, és a fedelét félretolta, keze reszketett a tettvágytól.

Annabelle Sforza oszló teteme nézett fel rá. Öreg nő volt, amikor meghalt, a húsa ráncos és megviselt. A halála óta eltelt hónapok alatt a hús kiszáradt, és szorosan rásimult a csontjaira, fiatalkora karcsú szépségét parodizálva. Ajkai és szemhéjai küzdöttek a hajszálvékony öltések ellen, amelyek lecsukva tartották őket; a temetési smink nyomai élesen elütöttek az arctól. Carpenter beitta a látványát, megsimogatta a kiszáradt bőrt. Az ujjai túl régóta halottak voltak már ahhoz, hogy érezzék a tapintását, de a lelke úgy töltődött fel, mintha statikus elektromosság rázta volna meg. A keze lejjebb vándorolt, és lehúzták a fekete ruhát, amit viselt. Ott, az összezsugorodott mellei között, mintha a nyakában függő keresztet csúfolná, feküdt az ütött-kopott kalapács.

Carpenter a temetés alatt csúsztatta a ruhája alá, mert ezt tartotta a legmegfelelőbb nyughelynek. Elmosolyodott az emléken, és átélvezte a jelenetet, mielőtt a kalapácsért nyúlt volna.

Aztán a borotva a kezében volt, és lesújtott, hogy kettévágja a kalapácsot. Carpenter felkiáltott, és oldalra vetette magát, az utolsó pillanatban elrontva a célzást. A penge olajosan ragyogott, ahogy belevágott Annabelle karjába és a koporsó oldalába. Carpenter megpördült, és hátát a koporsóba verte. A borotva hátrahúzta a kezét, és újra lesújtott. Ezúttal azonban Carpenter kihasználta a lendületét, és amint a borotva lefelé indult, bal kezével megragadta a kalapácsot. Ahogy megérintette a kopott fanyelet, erő áradt szét a tagjaiban, mintha egy magasfeszültségű vezetéket csapolt volna meg éppen. A penge megvillant, és mélyen belevágott Annabelle mellkasába. Különösebb ellenállás nélkül folytatta volna az útját, de a keze beleütközött bordákba. Ahogy a jobbja visszahúzta a borotvát, Carpenter bal kézzel lesújtott. A kalapács esetlen ívet írt le, rozsdás feje lecsapott a pengére.

A csapás ereje még arra sem nagyon lett volna elég, hogy a hagyományos fémet elgörbítse, hát még ezt a másvilágról származó acélt. Mégis, remegés járta át a kalapácsot és a borotvát is, mintha kőtörő kalapáccsal sújtott volna le egy sziklára. Remegés futott végig mindkét kezén és a testén. Jobb kezében fellángolt a fájdalom. A holtteste ritkán érzett igazi fájdalmat, de ez most elég volt ahhoz, hogy kicsaljon belőle egy elfojtott kiáltást.

Carpenter megtántorodott, és el is esett volna, ha nem dől a mauzóleum oldalfalának. Fájdalmas bizsergés futott végig mindkét kezén, és úgy érezte magát, mint aki éppen a huszadik körön van túl egy grizzlyvel. Ahogy a kalapács erővel táplálta a testét, Carpenter megpróbált rájönni, hogy mi is történt éppen. Nyilvánvalóan az az istenverte borotva egyre akaratosabbá vált. De miért pusztítaná el a kalapácsot? Az volt az utolsó, és legerősebb horgonya az élők világához; ha az elpusztul, ő mindenképpen visszazuhan a szellemvilágba. A borotva pont ettől a sorstól mentette meg alig tizenkét órával azelőtt. Hacsak…

– Meg akarsz szabadulni a konkurenciától, mi? – mordult rá a még mindig remegő borotvára. – Abból nem eszel, haver! Ne hidd, hogy nem vagyok hálás azért, mert korábban megmentetted az irhámat, de ne felejtsük el, hogy ki itt a főnök. Ha még egyszer megpróbálkozol ezzel, ócskavassá verlek vele. – Hülyén érezte magát, amiért egy tárgyhoz beszélt, ezért mogorva tekintettel abbahagyta.

Carpenter feltételezte, hogy ha el akarná pusztítani a borotvát a kalapáccsal, az eléggé kicsinálná – az is lehet, hogy az alvilágban végezné. De ezt az esélyt is vállalta volna, ha az alternatíva az volt, hogy engedje, hogy valami irányítsa.

Az egyenes borotva is megérezni látszott ezt. A remegések abbamaradtak, és nem érzett ellenállást, amikor összecsukta és eltette a pengét. Ahogy megpróbálta helyére rendezgetni Annabelle összeszabdalt holttestét, azon gondolkodott, hogy mennyivel bizarrabb lett a helyzete, mint volt. Ráeszmélt, hogy sem a kiegyenesítgetéssel, sem a helyzet átérzésével nem igazán jutott semmire, úgyhogy abbahagyta mindkettőt. Visszatolta az összeszabdalt koporsót a rekeszbe, és úgy döntött, nem rakja vissza a faragott kőlapot.

– Nem tudom, hogy lehetne ez az egész még elbaszottabb – mormogta, ahogy kilépett a mauzóleum ajtaján.

Amikor meglátta a négy zombit, aki a kőszárnyak között várt rá, úgy döntött, mostantól befogja azt a kurva pofáját.

* * *

Carpenter feltételezte, hogy nem kellene meglepődnie. Amióta visszatért a holtak földjéről, időről időre csapódtak hozzá más sétáló hullák. Ha elég ideig maradt egy helyben, akkor megtalálták valahogy. Elég sokat volt úton, így ez a legritkább esetben volt több apró kellemetlenségnél. Ide elég gyakran járt, úgyhogy a zombik talán itt várták, hogy újra előkerüljön.

A hóban álló négyes jellegzetes volt – előrehaladott bomlású, tipikus oszladozó zombi. Carpenter úgy találta, ő ritka példánya a fajtájának, mert a teste elég jól tartotta magát ahhoz, hogy élőnek tűnjön, és az elméje éles maradt, képes a független gondolkodásra. A többiek, akikkel találkozott, nem voltak sokkal többek rothadó húshoz kötött alantas ösztönöknél.

Bár jelen esetben Carpenter nem nézett ki sokkal jobban, mint ezek a srácok. Illetve három srác, és egy csaj. Vagyis az volt. Most már, feltételezte, nem sokat számított a nemük.

Sosem jött rá, mi a fenét akarhattak tőle ezek a lények. Ő nem igazán törte kezét-lábát, hogy zombi haverokat szerezzen, akkor ezek miért voltak ilyen eltökéltek? Undorból szétlőtte az elsőt, akivel így találkozott. Tisztaság- és rendmániásként nem érezte jól magát egy rothadó hulla környékén. A következő néhányat egyszerűen ott hagyta, miután szánalmas próbálkozást tett a velük való elbeszélgetésre.

Ezt hónapokon át játszotta, majd elgondolkodott, nem vehetné-e valahogy hasznukat mégis. Annak ellenére, hogy nem voltak túlságosan beszédesek, a közvetlen parancsoknak engedelmeskedtek. Néhányat ráküldött olyanokra, akik a fajtájára vadásztak.

A vadászok végül lemészárolták a zombikat, de elég volt ahhoz, hogy kibillentse őket az egyensúlyukból, hogy nyugodtan törődhessen a terveivel. Ugyan a bonyolultabb feladatokhoz nem rendelkeztek elég öntudattal, Carpenter úgy találta, ágyútölteléknek ideálisak voltak.

A lények ott álltak, és érezhetően várakozásteljesen néztek rá. Carpenter szétzúzott arcán lassan mosoly terült szét.

– Elvigyelek benneteket egy darabon?

* * *

Carpenter titkon remélte, hogy megállítják. Az undorító zajokat figyelembe véve, ami a fejetlen hullával a rakodótérben isten tudja mit csináló zombiktól jött, kíváncsi lett volna, hogy reagál a rendőr.

– Meg akarja nézni a rakteret is, biztos úr? Persze, csak nyugodtan.

Elég jól is érezte magát. A borotva miatt néha még megborzongott, de úgy tűnt, pillanatnyilag megértették egymást.

De a rosszindulatú szakállvágó alkalmatosságot félretéve, erejét megújította, hogy újra nála volt a kalapács. Mellette ült az ülésen, ahogy a kisteherautóval a legközelebbi szállása felé vette az irányt. Ereje majdnem teljes volt már, de még be kellett gyógyítania a sérüléseit. Ezzel várnia kell majd, amíg nem talál egy olyan helyet, ahol semmi sem vonja el a figyelmét az összpontosítástól. Attól eltekintve, hogy időnként belepillantott a visszapillantó tükörbe el sem tudta képzelni, hogy néz ki, de azt tudta, hogy nem lehet valami idilli. Most, hogy a testhez való kötődés problémája megoldódott, tisztaság- és rendmániája kamatostul visszatért. Szereznie kellett normális ruhákat, és helyre kellett állítania a testét. Már amennyire képes volt rá. A tönkre ment bal kezével nem sok mindent tudott kezdeni; helyre tudta állítani a test egységét, de az elveszett darabokat nem tudta pótolni. Aztán ott volt az a gyomorlövés. Nicholas Sforza megjelölte valamilyen varázslövedékkel, amikor elkapta. A seb még mindig nem volt hajlandó bezárulni, és régi vér meg egyéb testnedvek folytak belőle. Remélte, a kalapács elég erőt ad neki, hogy meggyógyítsa azt a sebet, de úgy tűnt, tévedett.

Sötét volt már, amikor elérte a házat Ciceróban, ahová más körülmények között sosem tette volna be a lábát – ami az egyik ok volt, hogy miért volt jó hely ez arra, hogy ide rejtse a szükséges cuccait. Carpenter nem tudta, mit kezdjen az autó hátuljában lévő lényekkel; nem akarta, hogy összepotyogtassák a házat mindenféle testrészekkel, de azt sem akarta, hogy elkószáljanak a környéken, és riogassák az embereket. Tisztaságmániája ellenére kiszállította őket a kocsiból, és behívta a házba. Amikor megparancsolta nekik, hogy maradjanak a konyhában, az az érzése támadt, hogy egy csapat fegyelmezetlen kutyával van dolga, de a lényeg az volt, hogy engedelmeskedtek.

Átment a fürdőszobába, ahol levette a halott férfi munkaruháját, és alaposan megnézte a sérüléseit. Az arcának az alsó része teljesen szét volt zúzva – ez megmagyarázza, miért volt olyan hörgős a hangja –, és a szíve körül számos seb éktelenkedett. Begyógyultak már az egyenes borotvából nyert energiának köszönhetően. Felemelte a kalapácsot, és a többi sebére összpontosított, majd figyelte, ahogy begyógyulnak. Maradtak nyomok, sebhelyek, amelyeket könnyen be lehetett tudni súlyos gyermekkori pattanásoknak vagy más sérülésnek. A jelenlétük zavarta, de ha az éktelenkedő sebekhez hasonlította, amelyekből kilátszottak az agyvelő darabjai, akkor inkább elviselte őket.

Az összpontosítás ellenére a seb a hasán ugyanolyan nyers és vörös maradt, mint amikor meglőtték. Továbbra is fájt, de a fájdalom elviselhető volt. Annyit tehetett, hogy bekötözte. Ha – amikor – rájön az „Élet Varázslatának” titkára, minden sebe begyógyul majd. Hiszen nem tért-e vissza Nicholas Sforza az életbe sokkal súlyosabb sérülések elszenvedése után?

Mintha az, hogy rágondolt a férfira átkapcsolt volna egy kapcsolót, Carpenter hirtelen megérezte a kis mocsok jelenlétét, nem is túl messze. Elhajtott a kölyök mellett, amikor az Oak Wood temető felé tartott; most úgy tűnt, Sforza utazik.

Carpentert kifárasztotta a küzdelem, ahogy megpróbált a hullájában maradni. Szívesebben várt volna egy napot, hogy visszanyerje valamennyire az erejét, mielőtt Nicholas Sforza után indult. Mégis egyfajta sietős érzés töltötte el; először hónapokba telt, mire megtalálta a mocskot, és akkor jobb formában volt. Mégis, azt érezte, hogy azonnal kell lépnie. Nála volt a kalapács és az az átkozott egyenes borotva, és vele volt négy olyan halálosztó, akik elbánnak majd bárkivel, aki az útjába áll. Meg persze ott volt a természetes ördögisége és páratlan ravaszsága. Ez elég kell, hogy legyen.